"Azt hiszem"

SZIKLA 

Kemény.

Kőkemény szikla állta utamat.

Mit tegyek véled, mondd? - kérdeztem - továbbmenni szándékozom, s te akadályozod azt. 
Harcoljak ellened vassal, kalapáccsal, hogy tudtodra adjam, utamban fölöslegesen dölyfösködsz? Hallgass, ne feleselj!

Dühöm begyűrűzött koponyámba, testem tehetetlen remegett, már szántotta, szántotta magát bennem a görcs, csapkodtam, ütöttem a szerencsétlent - s ő némán tűrt.

Egy izzadtságcsepp landolt hangtalan szürke keblén, kecsesen gördült lefelé, egyre bátrabban - meglepett e szelíd simítás az elátkozott kövön.  

Leültem.  

Leültem elé - s csak néztem.

Figyeltem színeit, éleit, kitüremkedéseit s mélyedéseit - az egyikben kedvesen csillogott a fáradtságlé, s egyszer csak eltűnt.

Eggyé vált a sziklával.  

Tekintetem követte a cseppet, beleolvadt, s beleivódott a kemény anyagba.

Én voltam benne… már én…  

A szikla még mindig utamat állta.

Még mindig utamat álltam. 
 
 
 Budapest, 2006. 12. 29.

LÉLEKLÁTOMÁS 

Illúzió sodorta pajkos, játékos lánysereg… szösszenetek gömbjén át hangtalan suhanó dorbézolástok nem látszik már. Hajnalitta vágyatok messze kongatja a föld mélye, s issza magába, issza bőszen.

Alászálltatok. Alá – lágyan szőtte felhőitek is az éhes talajba puhultak talán, s ott táplálnak tovább tűnő lelkeket. Hangosak voltatok nagyon, meglehet… zsivajotok hányszor kísérte lázas-dühös tömeg; s gondtalan mosolygó szemetek csillogó kacaja messze űzte a kárt.

Látjátok – nehéz a zuhanás. A kemény a testetek alatt durva, éles… lágyan hajló szűztestetek nem érti ezt.

Tehetetlenné omoltatok. Zuhan veletek a csönd, kajla dallammal kíséri álmotok, nézzétek – egy gödör maradt nektek. Sima, selyemmel bélelt. Beléolvadtok. Belé a földágyba, az álomágyba, az élet-halál fészekbe.

Takarótok a szárnyatok - fürdővíz könnyetek láthatatlan szivárog korhadó kérgek, magukba száradó levelek alá – s táplálja örökkévalóságtokat. 

Budapest, 2007. 08. 21.

PILLANATNYI ZÖREJ...

Talán csak egy pillanatnyi zörej volt, mit hallottam.

Lassan úszott a térbe, s illata körülfonta a vágyak pehelyízét,

sebzett ajkakon dalt fakasztott, s örömtelen szívek zajos hajnalának oltárán áldozott.

Kattant egyet.

Körülfonta a csillárt, majd kéjesen elpihent a díványon, s a foszló szövetbe bújva várta sorsát.

Hajnalodott.

Kikandikált egy kicsiny résen, mintha a valóságot kereste volna, egy szusszanás  
– tán csak hittem, hogy hallottam valamit.  

Budapest, 2008. 02. 19.

TANAKODVA 
 

– „Akarom”-ból fonták, vagy vágyból?

Dacból, vagy a szelídség szépsége hajolja át ócska darabkáit?

Tanakodom.

De hiába tartom tenyeremben állam, mint aki okos – a látszat hamis képe hamar felkacag, egyenest a szemembe, kajánul mint dicsőséget szerzett zsarnok.  

Mély levegőt veszek, s kitekintek az ablakon, hátha… hátha eszembe jutnak a válaszok.

De csak a kacajt hallom, durva-sivítón kering körülöttem, s gúnyol, egyre gúnyol.

– Hol lehet ezt lekapcsolni? Lecsavarni, mint a rádió gombját?

Sehol. Kívül sehol.

Talán – csak önmagamban.  

– Vágy és szelídség – kattog fejemben megállíthatatlanul, ki tudja, hová vezet elmémben a két szó…  

Vándorolnak. Felbukkan valahonnan néha-néha az „akarom és a dac”, mintha száguldó hullámok dobálnák felszínre őket, aztán elsimulnak, szelíden elsimulnak.

Vagy elsimítja őket a szelídség, mert erre vágyom?  

Kérdések… a kérdések kergetik a válaszokat… 

Budapest, 2007. 07. 05.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat