"Azt hiszem"

HAMUHAJNAL  
 

Szétszórta a hamuhajnalt a napsugár.

Beledörzsölte minden ócska szempárba, amely látni igyekvőn hunyorgott.

Égetett, fájt…

Majd a hamu a tág pupillákba olvadva szeretetkönnyé csillant a tekintetekben… 

Budapest, 2007. 12. 16.

KÖRTÁNC

Angyali vonalak táncolnak körbe.

Széldúsan lobognak, lobognak lelkemben, tolonganak – türelmetlenek.  

Csak táncolnak körbe-körbe – ők vidámak.

Ők.  

Én én?  

Könnyem hullik rájuk, ruhám ujja nedves.

Mégis – az öröm is táncol a karcsú lágysággal, és száll, és repül… 
 

Budapest, 2009. 05. 08. 

KÖTELEK

Megfognak a kötelek.

Vedd hát le őket. 

Mosolyogj rájuk, kedvesen, melegen, elfogadón.  

Mert a kötelek – érted voltak.

Rád fonódtak, szorítottak, míg csak fulladni nem kezdtél, s életedért könyörögtél istenednek – önmagadnak.  

Már nem kellenek. Nincs szükséged rájuk.  

Most már – látod.

Most már – tudod.  

Vedd hát le őket magadról.

Lágy szellővé válnak, s elmosódnak a fényben. 
 

Budapest, 2009. 05. 08.

BIZALOMHAJSZA 
 

- Bízom benne, igen! - ismételte meg újra. – Nagyon bízom benne!  

Keze hevesen szelte a levegőt, apró mozdulatokkal, bizonytalan-darabosan, miközben a kongó szobának magyarázott.  

- Bízom, bízom! – erősítgette magát, s hangja biztosságára is olyannyira figyelt, hogy kis híján leverte haszontalan karjával az asztalon ártatlanul pihegő teáscsészét.  

A szavak átjárták…  

Nem – a szavak nem járták át.

Minduntalan a szív láthatatlan falaival harcolva vallottak kudarcot az új útkeresésre, s a tompa tehetetlenségfájdalom szinte felitta a testet, miközben zokogott, s ordításba halón kiabált oldásért.  

Régi történetek súlyos foszlányai omlottak szeme elé, s a néma filmkockák pörögve ültek meg lelke mély zugaiban, békét nem engedve a pillanatnak.

- Bízni… - a fáradtság mint holdtakarta kő húzta lefelé, egyre lefelé, s végül az ágyra nehezült lankadt teste.  

Csukott szemmel próbált könnyeddé válni, s várt.

Várt valamire, ami majd elröpíti… s már látta maga előtt, hogy visszanéz, s megkopott énje helyén őszinte tisztasággal ragyog a Bizalom, melyet hátrahagyott.

Az éj egyre élénkebb lett, s a hold is makacs-fényesen ragyogott.  

- Bízom benne… – hangja elfúlón suttogott, s a tompa tekintet egy könnycseppet fejt ki a némaságból.

A fal felé fordult álmos kismacskaként összegömbölyödve, magára vonta gyapjútakaróját –

- Nem bízom benne – hangja éle belehasított a sötétbe – 

s titkos álomba zuhant.  
 

Budapest, 2007. 07. 06.   

ELCSITULNAK A SZAVAK  
 

Elcsitulnak a szavak.

Pedig okosaknak kellene most lenniük. Mindig okosaknak kellene lenniük.

De szemérmetlenek, konokak, öntörvényűek, s a pillanat szertefoszló darabkájában úgy döntöttek, hogy most elhalványulnak.

Pedig hogy dögönyözöm, gyúrom őket, faragni igyekszem belőlük valamit – Valamit.

Ami mindenkihez szól. Ami megérint. Ami hat. Aminek ereje, zamata van, s helyenként lágyan karöltve hullámzik a szeretet szülte kétséggel, az emberivel, a gyarlóval, szinte már felolvad… majd újabb erővel tör felszínre belőle a dac, az „akarom”, az „én vagyok”, a „csak azért is” egyre sűrűbben bugyborékoló moraja –  

De ezek a szavak most nem törekvőek.

Nem erősek.

Furcsa-ismeretlenek… lágyak, kedvesek, ölelni kívánók és ölelésvágyók.

Új vendégek.

Vagy talán én tértem be másik önmagamhoz?  
 

Budapest, 2007. 06. 20.

ÉVFOSZLÁNYOK… 
 

Nehéz vagy tán könnyed - magam sem tudom.

Könnyűnek akarom tudni, leheletfinom takarónak, amely az elmúló emlékek sorába áll, s ha előveszem rejtett kincsesládámból, mosolyra késztet. Később… később talán meglesz ez is… Most még hiába küzd szívem, furcsa súly húzza le akaratlan, s szemembe könnycseppet hordanak a gondolatok. Eltévedtek tán… Talán nem is az enyémek, talán más gondolatai ezek.

Én, te… ki kicsoda? Zűrzavaros ez… Talán csak a tudat kábít, s kérdez nem szűnőn, hogy ne unatkozzam.

Átcsillannak valahonnan halvány árnyak - szelíden nézem őket, s találgatom, honnan érkeztek hozzám. Feltűnőn mulatnak, táncot lejtenek lelkem záródó kapujában, így december táján. Hát mégsem vagyok egyedül… próbáltam, mégsem sikerült. A dacos betolakodók törhetetlen, gúnyos örömmel kacagnak, s távozásra hiába igyekszem rábírni őket. Életük nem az enyém, bár kötődni próbálnak, elhitetni velem, hogy ők mondják az igazat - nem értem, miért akarnak meggyőzni. Tiszteletlen banda… Csak így, hívatlanul betörni más otthonába… Hogy merészelik? Hogyan?!

Hiába a kérdés. Tovább folyik a tánc, hangtalan, de fejemben erősödik a konok dübörgés… Szívem egyre nehezül.

Mi jogon vannak itt? Mit akarnak?

Bódítani menjenek máshová… Táncparkett másutt is termett, tán nagyobb is, mint ez. Komiszul kacagnak - ők beérik ennyivel.

Hát jó, legyen. Mulassanak csak.

Talán - őket is csak szeretni kell, és széppé válnak. Talán pont úgy, mint minden embert - legalább így karácsony felé…  
 
 
 Budapest, 2006. 12. 19.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat